Ez kicsit mélyre ment

Álmomban egy alternatív valóságot éltem meg, és megint úgy jártam, hogy öröm volt felébredni.

Ebben a "valóságban" nem ismertem Charliet, és az álom végén már -szerintem- nem is éltem, mert ott voltam, de senki nem látott, nagyon kétségbeejtő érzés volt. 

Valami olyasmi volt az alap sztori, hogy én az ex férjem szeretője voltam, mert elváltunk ugyan, de én ott maradtam abban a városban a régi lakásunkban, és ő nem lakott állandóan velünk, csak ki-be járkált az életünkben (a fiúkéban és az enyémben). Ez egyébként valóban megtörtént a házasságunk végén, csak a jelenleg megélt valóságomban én ezt nem tűrtem egy idő után, hanem fogtam a fiúkat, és elköltöztem egy másik városba Anyuékhoz. 

Ám az álomban nem voltam erős és határozott, benne ragadtam ebben.

Borzasztó volt, éreztem, hogy teljesen elfogyok, eltűnök ebben az egészben, nagyon durva volt. 

Emlékszem, hogy a valódi életemben is mennyire megviselt az érdektelensége, közönyössége, én ehhez nem tudtam hozzászokni, nem is akartam, és teljesen új volt ez nekem, mert egy bizonyos pontig a legfontosabb voltam neki, aztán hirtelen majdnem semmi. Ezzel a kilengéssel én nem tudtam mit kezdeni, mert én nem így élem az érzelmeket, teljesen más beállítódású vagyok. 

Aztán az élet hozta nekem, hogy a kisebbik fiam hasonló érzelmileg, és muszáj voltam/vagyok ezt kezelni, mert nagyon nehéz, mikor időnként "nem és nem értem". Szerintem sikerült felnőnöm a feladathoz, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, azaz, hogy neki is komfortos legyen, meg nekem is. Azért csak én is ott vagyok a génjeiben.

Visszakanyarodva.

Álmomban a fiúk már nagyobbak voltak, és ott ültek az autóban az apjukkal, meg az új feleségével és a volt anyósommal. Én meg beszéltem hozzájuk, de senki nem reagált, erre beültem én is az autóba, de nem úgy, hogy kinyitottam az ajtót, hanem valahogy átfolytam kintről bentre, és igazából helyem sem volt, hiszen öten ültek bent, de ez nem számított, mert én akkor is ott voltam. Épp kezdtem rájönni, hogy valami nem kerek, mert én nem lehetnék bent igazából, és nem azért nem reagálnak, mert nem akarnak, hanem nem hallanak. Szóval kezdtem rájönni, hogy igazából én már nem létezek. Olyan pánik lett úrrá rajtam, hogy felébredtem. 

Azóta is a hatása alatt vagyok ennek az egésznek.

Vajon tényleg nem is élnék, ha akkor, annak idején, nem vagyok elég határozott és elszánt? 

Miért van az, hogy időnként kinyílik ez az ajtó, és le tud rohanni az a sok rossz, eltemetett érzés? Pedig már jó ideje úgy gondolom, és érzem is, hogy ez a múlt, és én már teljesen feldolgoztam, semmi dolgom vele. Aztán a semmiből letaglóz, és nem értem, hogy miért. 

Ráadásul, ha ilyen a halál, akkor az régen rossz.

Mindenesetre ma örülök magamnak nagyon, hogy ez van, ami van.