Blogvember, november 4.

Ma reggel elaludtunk.

Én már este eldöntöttem, hogy nem megyek be az irodába, mert rengeteg dolgom van, inkább itthon esek neki, mert bent biztosan sokan lesznek a havi jelentések leadása miatt, és akkor nem fogok haladni, csak pofázni. (Ritkán találkozunk, mi gyámok, úgyhogy sok az információ, amivel muszáj egymást ellátnunk.)

Szóval nem állítottam ébresztőt, elfelejtettem, hogy Charlienak nyolcra vinnie kell az autót a szervízbe. És akkor Mór most nem bámult, nem ébresztett, úgyhogy valamikor nyolc előtt riadtunk fel. Mondjuk Charlie rekod idő alatt összekapta magát, és már ment is, én ezt soha nem tudnám összehozni. Aztán jó fél órával később haza is ért az autó nélkül, és akkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk, ő reggelizni kezdett, én meg egy plusz kávé mellett csiviteltem neki, nehogy már hiányérzete legyen.

A fentiek értelmében (nincs autó pár napig), biciklivel terveztük a nap további részét.

Én csak délutánra csatlakoztam ehhez, addig itthon dolgoztam. Charlie jött-ment a városban délelőtt is, aztán ebédelni hazajött, és háromra mentünk a HŐSKÉPZÉSRE az Országos Mentőszolgálat helyi kirendeltségéhez. Ez J.J-nak, Charlie gyámoltjának, írta elő a bíró a büntetés felfüggesztése ideje alatti feladatként, és mi úgy döntöttünk, hogy becsatlakozunk mellé, igazából egyáltalán nem baj, ha az újraélesztést, mint gyakorlatot, felfrissítjük.

Ja, mert J.J. visszatért a hosszabb engedély nélküli távollétéből.

Már vagy tíz napja, egy hete találkoztunk vele először. Nem sokat mondott arról, hogy merre járt és mit csinált, de Charlieval hallgatólagosan úgy döntöttünk, hogy ott vesszük fel a szálat, ahol leesett, és tesszük a dolgunkat. Ő gyámként, én meg az önkéntes segítőjeként. Szerintem ezen a legjobban ő csodálkozik, ahhoz van szokva, hogy elfogynak mellőle a támogatók, ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle. Na most, a részünkről van egy stabil segíteni akarás, elvárások nélkül. Nyilván, gyámként minden esetben ez a helyzet, de itt beléptem a történetbe, mint önkéntes, és ez már dupla megtartó erő, ami viszont már nem annyira általános. Látom én rajta, hogy sok esetben nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, olykor gyanakvó, és a helyzet szokatlansága miatt frusztrált és nyugtalan. Most is így indultunk neki a képzésnek, már egy fél óra után duruzsolni kezdett, hogy akkor ő elmehetne e már, de mondtam neki, hogy meg kell várnia az igazolást a végén, meg beszélgetnénk is, és ettől lenyugodott, később kisimult, még a feladatokba is be tudták vonni, pedig előtte a falra tapadva úgy csinált, mintha ott sem lenne. 

Jaj, ilyenkor úgy összeszorul miatta a szívem!

Egy tizenhat éves gyerek, aki olyan nagyon bizonytalan mindenben, nem bízik igazából senkiben (nem hízelgek magunknak azzal, hogy bennünk igen, de talán majd egyszer, később..), de szeretne nagynak, rettenthetetlennek, szabadnak látszani. És tudjátok mit? MINDEN megvan benne, hogy valóban nagy, erős és szabad legyen, csak... ebben a gyermekvédelmi rendszerben még dupla segítséggel sem biztos, hogy nem ... Nem, inkább ki sem mondom, le sem írom, hogy hová juthat, mert hátha mégsem. A remény hal meg utoljára, és vele is elmegyünk a falig, aztán az lesz, ahogyan lesz. Szerintem sokszor felbukkan majd még a történeteimben. Legalábbis remélem.

Aztán hazakerekeztünk, én elővettem a futópadot, Charlie meg elment a szent hétfői focira.

Jó sűrű kis nap volt ez.