Mint víz alól felbukni

úgy éreztem ma.

Tegnap este mentem az utolsó éjszakai műszakomra, ezzel együtt az utolsó napomra ebben a munkában.

Napok óta fos volt a kedvem, több ok miatt, de a legmélyén ez munkált, hogy eljött ennek is a vége.

Mikor megérkeztem, és átöltöztem fehérbe, végigvonultam a hosszú folyosón, aminek a közepéből nyílik a társalgó, olyankor este ott ül a legtöbb a lakó, és tévéznek beszélgetnek. Mindig hangosan szoktam nekik köszönni, ők meg örülnek, de tegnap..., hát szóval, tegnap megtapsoltak, úgy örültek nekem. 

Komolyan.

Úgy éreztem magam, mint egy primadonna egy jól sikerült előadás után, vagy nem is tudom, mert nem szoktak megtapsolni ilyen őszintén, szeretettel, szívből jövően, ennyire sokan. Azt hiszem nekem ez volt a legnagyobb ajándékom a tíz hónap után.

Persze nem aludtam, elfáradtam nagyon reggelre.

Gyorsan kiürítettem az öltözőszekrényemet, leadtam a kulcsaimat, és rohantam kifelé Charliehoz és Mórhoz, akik eljöttek értem autóval, mert nem bírtam volna el még egy kör búcsúzkodást. 

Még visszavárnak egy kollégás búcsúztatóra, amit el akartam sunnyogni, de szeretem őket is, meg ők hozták fel, szóval arra még visszamegyek egy-két héten belül.

Hát így történt.

Hazajöttem, és valahogy megkönnyebbültem. Még nem tudtam aludni csak egy rövidet, szóval nem teng bennem túl az energia, de valahogy kuncog a szívem, ha arra gondolok, lesz szombatom, és lesz vasárnapom. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire lehet örülni annak, ami amúgy természetes volt tíz hónappal ezelőtt. Hmm..