Felmondás utáni lelkiállapotom

No, péntek 13-án felmondtam, október 11-ig korrektül letöltöm a felmondási időmet.

A közvetlen felettesem olyan szépeket írt nekem/rólam, hogy azóta is mosolygok, ha eszembe jut. Az előbb a kollégáknak is megírtam a csoportban, közöttük is van olyan, aki azonnal írt, hogy mennyire sajnálja, de a legtöbbjükkel kapcsolatosan nincsenek hiú ábrándjaim, sajnos mindig ment az egymás kibeszélése, lekicsinylése, amiben SOHA nem voltam hajlandó résztvenni. Amúgy ezt meg is szokták, ahogyan azt is, hogy senkinek semmit nem mondok vissza, úgyhogy nem is fogták vissza magukat előttem, de gondolom én is kaptam hideget-meleget, ha nem voltam ott. (Amúgy ez k.rvára nem érdekelt sohasem, én akkor is szeretem őket, kit ezért, kit azért, mert mindegyikben van valami szeretnivaló.)

A lakókért vérzik a szívem, olyan nagyon őszinték, tiszta lelkűek, borzasztóan fognak hiányozni, és velük kapcsolatosan hiszem és tudom, hogy én is hiányozni fogok nekik. 

Most egy kicsit elérzékenyültem, de tudom, hogy jól döntöttem.

Egy életem van nekem is, és mostanra elfáradtam, nem akarom tovább feszíteni a húrt. Annyira jó lesz megint a hétvégét annak tekinteni ami, és nem átesni egy másik munkába. 

De nem bánok egy percet sem, amit ezzel a munkával töltöttem, és töltök még egy hónapig, mert rengeteget kaptam, tanultam. Tanultam újakat magamról, megszerettem a fogyatékkal élőket, pedig előtte féltem tőlük. Ez egy nagyon nagy ajándék volt a kihívásokkal együtt, és én a csúcson szállok ki, azt hiszem. Ha lesz is másodállásom, az később lesz, most mindenképpen pihenni szeretnék (hétvégén és éjszakánként).

Persze máris új terveim vannak.

És ettől pörgök. Charlie meg fogja a fejét. (muhahaha!)