Az a bizonyos titkos projekt

Volt ez a titkos projekt.

Belami harmincadik szülinapja érkezett el szombaton, és erre meglepetés bulival készültünk Ágival. Ági közreműködése ebben az egész történetben azért volt nagyon fontos, mert neki is aznap van a szülinapja, meg egy jó lehetőség is volt, hogy jobban megismerjük egymást a készülődés közben. 

Már akkor elkezdtük a szervezkedést, mikor Belami Németországban volt, és a java meg is történt, mire hazajött. Azt hittem ez a kulcsa annak, hogy simán menjen minden, de ez messze a nem így volt, az utolsó két-három hétben volt két sírás rohamom, meg dührohamom is a végén, és megfogadtam, hogy ebben az életben én már nem szervezek ilyesmit soha többé. Komolyan, nagy lecke volt ez nekem az emberekből, hogy mennyire nem tudják tartani a szavukat, az ígéretüket, és minden lelkiismeretfurdalás nélkül szállnak ki helyzetekből mondvacsinált okokkal. És akkor ők Belamihoz, esetleg hozzám is közel álló emberek, nem idegenek az utcáról. Így sajnos nagyon sok keserűség és harag is összegyűlt bennem, amit vissza kellett nyomnom magamba, mert ez Belami napja volt, és semmivel nem akartam beárnyékolni. 

Úgy tűnt amúgy, hogy ez maximálisan sikerült is, az utolsó napokban szinte mániákusan pörögtem, nemcsak ezen, hanem úgy mindenen. Két nappal előtte még a nagykanizsai "javítót"  is megjártam Charlieval egy éjszakai műszak után (ez majd külön bejegyzést igényel), mert azt éreztem, hogy ez jó ötlet, de futni is voltam a meleg estében előtte nap, meg hasonlók, úgyhogy csütörtökön este már szinte elájultam, és úgy aludtam, mint akit kiütöttek. 

Pont szombaton reggelre járt le a verkli.

Éreztem, hogy kifulladtam érzelmileg és fizikailag is, és már csak az tart egyben, hogy meg akarok feleni a kívánalmaknak, de legfőképpen magamnak. Valahogy összekapartam magam, és végigtoltam a napot, szerintem még Charlie sem vette észre, hogy nagyon nem vagyok jól. Talán azzal, hogy olyan őrülten el akartam palástolni a rosszkedvemet, végül sikerült egy idő után felengednem, és valóban élni a bulit. A legjobb az volt, hogy Belami önfeledten élvezte ezt az egészet, és amikor ránéztem, akkor azt éreztem, hogy mégis megérte.

Minden sikerült.

Nagyon szép kis tanyát béreltem az alkalomra, az ételek finomak voltak, és időre készen lettek. Előtte nap Ágival és Charlieval feldíszítettük a termet, egyeztettük "óráinkat". Minden egyes telefonhívás percre pontosan és okkal történt, idővonalat állítottunk fel, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Nagyon-nagyon furmányosan intéztük Belami helyszínre csalását is, mert ő nagyon okos, könnyen gyanút fogott volna. Tulajdonképpen minden igaznak tűnhetett, és pont ez volt a lényeg, hogy egyáltalán nem rugaszkodtunk el a valóságtól, tényleg kb. így szoktak menni a dolgok felénk. Kicsit kellett csak tekerni az egészen, attól meg nem fogott gyanút, sőt inkább idegesítette a szituáció, úgyhogy soha nem fogom elfelejteni az arcát, mikor az autó a parkolóhoz ért, és az egész banda rárontott az autóra a konfetti kilövőkkel. Úgy három másodperc alatt állt össze neki, hogy akkor ez most mi a fene, és szerintem jól elszégyellte magát, mert volt némi hiszti Áginak és nekem is a telefonban előtte, ami -ugye- percre pontosan történt. 

Így visszatekintve annyira aranyos volt az egész jelenet, hogy már fakul is az odavezető út frusztrációja, szinte percről percre gyengébb. 

Mindenki, tényleg mindenki jól érezte magát, az exem jelenlegi felesége még este is írt nekem, hogy mennyire jó volt minden, és köszöni, hogy részesei lehettek. Mi egyébként az elmúlt két alkalommal (tavalyi avatás és most) nagyon összebarátkoztunk, kifejezetten megkedveltem, és szerintem ő is engem. Ő hozta a két tortát, az egyiken Belami kiskori fotója, a másik Ágié volt. Együtt gyertyáztuk fel őket, a legnagyobb egyetértésben dolgozott a kezem alá mindenben. 

Belami mindenkivel bandázott, pörgött-forgott az emberek között, és én boldog voltam, hogy sikerült emlékezetessé tenni a harmincadik (Jó ég!) szülinapját.

A legeslegvégén már csak ők maradtak Ágival, meg mi Charlieval és Mórral, együtt pakoltunk el, és szedtük le a dekorációt, hogy visszaadhassuk a tanyát. Nekem ezek is nagyon szép percek voltak, mert nevetgéltünk, buta kis fotókat csináltunk papírkoronákkal, igazán a mienk volt a két szülinapos. Ők nagyon szeretik egymást, jó rájuk nézni, szép lassan kisimult az idegrendszerem. 

Szóval, minden jó, ha a vége jó.