Nehezen jönnek a szavak

Az apai nagymamám öngyilkosságot kísérelt meg...

Szombaton, és azóta sem ébredt fel még. 

87 éves volt májusban.

Évek óta mondogatja, hogy belefáradt már az életbe, szeretne menni a nagyapám és a többi szerettei után. 

Egy ideje már azt is hozzátette, hogy lehet segítenie kell magán, ha máshogy nem megy. 

Nem vettük komolyan, valahogy nem annak a típusnak tűnt, vagy nem is tudom.

Van sok-sok betegsége, de mindegyik kordában tartható gyógyszerrel, önellátó, az elméje tiszta. Talán ezért is... Nem akart kiszolgáltatottá válni, leépülni teljesen, és utána meghalni. 

Sokat volt egyedül, de nem magányosan.

Apu évek óta mondogatja neki, hogy költözzön fel hozzájuk Pestre, de nem akart. Valahol megértettem, hogy a takaros kisvárosi, kertes házából nem akar egy pesti panelba menni.

A lánya abban a városban él, meg annak a fia és családja. Ők minden nap mentek hozzá. Ezért is nem sikerült...

Nem tudom mit gondoljak.

Össze vagyok zavarodva, szomorú és fáj. Nagyon sajnálom az apukámat is. Rossz hallani, ahogy szenved. Még nincs itt az ideje a gyásznak, a bizonytalanság őrjítő. A Mama pedig valahol az élet és a halál határvonalán egyensúlyoz. Szombat óta. Nyilván, ő nem akar felébredni. Mi önző módon szeretnénk, ha még maradna.

Ha még elmehetnénk hozzá évente néhányszor.

Ahogy szoktunk. 

Valahogy félelmetes, hogyha ő nincs, én nem akarok abba a városba menni, ahol felnőttem. Osztálytalálkozókra sem, mert nem alhatok a kisszobájában, ahol nyikorog az ágy, és ha nem a megfelelő ponton fekszem, akkor összecsuklik, és benyel. 

Abban a szobában töltöttem gyermekkorom jó pár évét, mikor a szüleim elváltak, és én Apuval beköltöztem oda.

Még a nagypapám is élt, és mindannyian annyira szerettek volna felvidítani, meg vigyáztak a kis lelkemre, de én csak arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon szomorúnak éreztem magam, és ez az érzés szinte egész életemben sunyi, alattomos módon előkúszik időnként, és nem hagy békén már soha. Hiába minden, az egész gyermekkoromat olyan nyomorúságosnak éltem meg, hogy gondolni sem szeretek rá. Nem hibáztatok én senkit, csak a körülményeket, nem volt szerencsém.

A Mama volt az anyukám egy ideig.

Szerintem az egyik kedvenc unokája vagyok, meg eléggé hasonlítunk is egymásra természetben. Talán ezért is nem tudtam hozzá erősen kapcsolódni, míg ő nevelt. Inkább utána kezdtem kötődni hozzá, mikor a nagyapám meghalt. Tizenhárom éves voltam, Mama még dolgozott, fiatal volt. Én meg szerettem nála lógni, mert hagyott élni. (Akkor már Apunak bőven új családja volt, lett egy tíz évvel idősebb "mostohám", meg kistesóm.) Apu elég nehezen viselte, hogy felnőtt leszek lassan, de azt meg nem bánta, ha Mamánál alszok, meg sokat ott vagyok. Én meg összeraktam a kettőt, és vígan éltem az életemet.

Mama miatt tudtam elvégezni a főiskolát két gyerekkel.

Mert felkötötte a kis fejkendőjét, felutazott minden konzultációs hétvégén, és vigyázott a gyerekekre, míg én suliban voltam. Meg kivasalt mindent, mert unatkozott, míg a fiúk aludtak délután. A főiskola alatt teljesen leszoktam a vasalásról, mert majd Mama. 

Ő megmondta már az elején, hogy az ex férjem és én..., hogy nem illünk össze. 

Azt is megmondta, hogy Charlie a nekem való, és vele minden jó lesz. Szinte könyörgött, hogy ne hajtasam annyira a közös gyereket, ne mérgezzem magam gyógyszerekkel a lombik miatt. Végül hallgattam rá, elengedtem ezt a vágyat. 

Kicsit olyan ő, mint Miss Marple, csak ő nem gyilkosságokra húzza rá a tapasztalatait, hanem az életre. 

Nagyon szerette volna, ha orvos leszek.

Én nem lettem, de a fiam az. Belamival órákig tud beszélgetni, és Belami mindig elmegy hozzá, ha az apjával abban a városban van. Évek óta többet találkoznak ők, mint én vele. 

Most összecsap bennem a szeretet és az önzőség.

A szeretet azt mondja, engedni kell, ha menni akar. Az önzőség még marasztalná... Hogy még elmehessek hozzá, beszélgethessek vele. Hogy együtt nyomorogjunk a mindenki kedvenc ágyán az ablak alatt, ahol nem is olyan régen, egy délután egymás mellett feküdtünk, és ő mesélt, beszélt, én meg félig aludtam. Olyan jó volt. Annyira félelmetes, hogy mindenki és minden ELMÚLIK.