Mint egy sötét felhő,

úgy borít be most mindent a rossz hír, hogy az anyukámnál rosszindulatú sejteket találtak. 

Pénteken pont Mórt sétáltattam, mikor felhívott, és én egyszerűen tudomásul vettem, nem éreztem SEMMIT. Riasztó volt, hogy két perccel később már azon fut az agyam, hogy mit kell még estig csinálnom, meg egy munkahelyi dolog sem hagyott nyugodni. 

Aztán felérve teljesen érzelemmentesen közöltem Charlieval, hogy mit mondott Anyu, majd rögtön rátértem a munkahelyi sérelmemre. Észre sem vettem, hogy furcsán néz rám. 

Később az jutott az eszembe, hogy biztosan azért nem reagálok megfelelően, mert olyan nagyon komplikált a viszonyom az anyámmal.

Ez lehetett a sokk fázisa.

Nem tartott sokáig, este a fürdőszobában megláttam a tükörképemet, és végigfutott rajtam, hogy mennyire hasonlítok Anyura... És kibuktam. Csak sírtam, és sírtam, és úgy éreztem én ezt SOHA nem fogom tudni abbahagyni. 

Persze abbahagytam, de ez a méla rosszkedv sokkal rosszabb.

Nyomja a mellkasomat, a szívemet, és ha egy percre kimegy a fejemből, akkor később úgy csap le rám megint, mint egy légkalapács. 

Próbálom kitolni a tudatomból valamennyire, hogy létezni tudjak, meg erőltetem e reménykedést, hogy elég lesz egy műtét, aztán majd minden rendben lesz, de nehéz. Főleg, mikor eszembe jut a nagyanyám, akit pár hónap alatt vitt el a rák, mert túl későn került orvoshoz.

Pár éve nagyon megtanultam hálás lenni az egészségért, és örültem, hogy nincs súlyos beteg a családban.

Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, de az anyukám még nagyon fiatal. Nyilván, sokkal fiatalabbak is lesznek betegek, és semmire nem biztosíték a kor, de akkor is nehéz ezt a feldolgozás szintjére emelni.

Ő sincs jól lelkileg, de próbálja intézni az ezzel kapcsolatos teendőket, gondolom, ez leköti most (még).

Nagyon kell(ene) most támasznak lennem neki, és próbálok is, de nem nagyon tudom mit kellene pontosan csinálnom. Kurva nehéz ez mindenkinek. 😢