Megint eltelt egy hét

Meg sem próbálom, hogy leírjam a hetem, mert annyira hullámzó volt, annyira sok történés tarkította, hogy nem lehet már visszaadni. Maradjunk annyiban, hogy nem unatkoztam mostanában sem.

Akkor, ami eszembe jut épp.
Rengeteg belső munkám van még mindig, mert minden nap tartogat valami újat a munkában, és még mindig alakítgatnom kell a határaimat.

Példának okáért mindjárt itt van az a kollégám, akit épp helyettesítek.
Az ő döntése volt, hogy nyugdíjba szeretne menni, de sajnos lelkileg nincs még kész rá. Képtelen letenni a lantot, és az összes frusztrációját tolja rám, rémes.
Egész nap bent ül valamilyen ürüggyel, kerülgetem, próbálok udvarias maradni.
Közben meg rengeteg a teher rajtam, szeretném jól csinálni, de nem könnyű úgy, hogy minden egyes papírzsebkendő beszerzésemet megkérdőjelezi, és beleszól mindenbe.
Szerdára már úgy kiborított, hogy este Charlieba bújva sírtam, tényleg totál elegem lett.
Szerintem ő is érezte, hogy több kettőnél, mert csütörtökön (mikor ismét bent volt reggel nyolctól már, én meg tornával kezdtem, és azért is kilenckor érkeztem feldobódva) elkezdte mondani, hogy mi bántja, és rájöttem, hogy bebeszél magának egy csomó marhaságot.
Mint akinél kinyitottak egy szelepet. Igazából sajnáltam, meg minden, de ezt nem lehet így sokáig csinálni. Nekem erre most nincs időm, energiám, hogy pipiskedjek a lelkivilága körül, egyszerűen nem megy.
Szeretném, ha hazamenne, töltené a jól megérdemelt szabadságát, és hagyna engem békében dolgozni. Nem úgy csinálom pontosan, ahogy ő? Nem azt a zsebkendőt, nem azt a kukazsákot veszem? Na és? Ettől felborul a világ rendje? Szerintem nem.

Két hetet adtam ennek az egésznek, de lehet, hogy már csak egy hét szufla van bennem.
Ha nem változik semmi, akkor megkérem a szakmai egység vezetőjét, hogy üljünk le hárman, és beszéljük meg mi legyen. Mert ebben a formában nem csinálom tovább az otthon vezetését. Vagy elmegy a kolléga valóban szabadságra, vagy csinálja ő a dolgokat, én meg visszamegyek Margóhoz. Vagy felmondok. Körülbelül ezek a lehetőségek vannak.
Abban reménykedek, hogy nem kell a fentit lefolytatni, mert lassan nem lesz ürügye már a kollégának bejárkálnia (jelenleg egy másik otthon papírjait rendezi az én! irodámban, az én! számítógépemen), és végre tényleg hazamegy.
Addig meg próbálom szem előtt tartani, hogy neki sem könnyű, és amúgy meg neki köszönhetem az állásomat, de a végtelenségig én sem hagyom magam.

A lányaim meg pont nagyon jó fejek, velük van a legkevesebb gondom, komolyan.
Sátánka elkerült egy félig zárt intézménybe, nem mondom, hogy egyszerű volt, mert még az igazgatónővel is beszélnem kellett (őt meg nem zavarjuk minden hülyeséggel).
Tegnap elmentem intézményi autóval, meg Margóval a pszichiátriára, és átvittem az új gondozási helyére.
A gyerek vibrált, épp egy hegyes grafit ceruzával döfködte a tenyerét, nem igazán éreztem biztonságosnak a szállítását, de mire az autóba ültünk hatott a nyugtató, és aludt az úton.
A doktornő tanácsára Margó ült mellé, én meg előre, mert kölcsönösen nyugtalanítjuk egymást a gyerekkel, érzem én is. Azt hiszem nem tudok mit kezdeni a pszichiátriai esetekkel, nekem ez a gyenge pontom.
Megérkezve nekem is torkomon akadt a szó, mert szögesdrótos kerítésen mentünk be, és nyomasztó volt az egész hely, én nem így képzeltem ezt az otthont.
Hát Sátánka sem, el is kezdte a műsorát, de bent lekapcsolták rólunk, én meg úgy örültem, hogy megszabadultam tőle, hogy elmondani nem tudom. Tudom, hogy ez most durván hangzik, meg szívtelenül, de ott van a többi lány biztonsága, nyugalma ezzel a gyerekével szemben, és én meg akarom őrizni a többiekét.
Ezt a döntésemet már régen meghoztam, csak idő kellett hozzá, meg sok ember közreműködése, hogy kivitelezzem. Akárhogy is, a mi otthonunk normál szükségletű gyerekek gondozási helye, és Sátánka nagyon nem ez a kategória. A többi nem az én dolgom. Pont.

Legalább itthon minden rendben van.
Tudok töltődni, pihenni. Körbevesz engem a három fiú, érzem a közelségüket akkor is, mikor nincsenek velem. És ez sokat segít.
Tegnap este itthon voltunk mind a négyen, és annyira jó volt, hogy Belami a maga majdnem huszonhárom évével odakuporodott mellém, hogy birizgáljam a haját, simogassam a hátát.
Mindig az jár a fejemben, mikor végigsiklik a kezem az izmos hátán, nyakán, hogy most volt, mikor a pici kis hátát simogattam szoptatás után, hogy büfizzen, mielőtt visszarakom az ágyába. Hát na... Jól megnőtt azóta. ;-)

Majd mesélek még a tegnapi interjúról, amit egy másik szociális munkás csinált velem tíz év után, és bónuszban elhozta nekem a tíz évvel ezelőtti válaszaimat a hasonló kérdésekre. Érdekes időutazás volt, na.