Én, mint főnök

Ez a hét sokkal nyugodtabb volt, mint a múltkori, de rá kell jönnöm, hogy a főnökösködés magában hordozza, hogy kicsit magára marad az ember.

Úgy értem, hogy én eddig mindig olyan helyzetben voltam, hogy megmondhattam a véleményemet azoknak, akikkel közvetlenül dolgoztam együtt, mert körülbelül ugyanazt gondoltuk.

Na, ez az idő elmúlt.

Tanulom, hogy jó diplomáciai érzékkel ne mondjak túl sokat, és úgy fogalmazzak, hogy ne magyarázzanak bele semmit.

Aztán mindenki vár tőlem valamit.

Természetesen mindenki mást, úgyhogy tanulom azt is, hogy ebbe ne forogjak bele, hanem azt az utat járjam, ami nekem a leghitelesebb, legjobb. Pont. 

Próbálok nem mindent megmagyarázni, mert azt gyengeségnek tűnhet, és egy idő után unalmas is. Az van, amit mondok. Pont. 

Már simán nem kérdezek rá pletykákra, amiket meglengetnek előttem, mert NEM VAGYOK KÍVÁNCSI RÁ. 

Eddig azt gondolom, hogy nem vagyok főnöknek való.

Csinálom, mert megbíztak vele, és kihívásnak érzem, amit meg KELL ugranom. És meg is fogom. Csak épp nem biztos, hogy sokáig szeretném csinálni.

Majd meglátom.
Mostanában nem tervezek egy hétnél előbbre. Legalábbis munkában nem. Rövid távú terveim vannak, és szépen átfolyok egyik hétből a másikba.

Majd meglátom...