Talányos

Szeretem azt hinni, hogy nem ejtettek engem a fejemre. Meg, hogy tudom mozgatni a szálakat, ha akarom.
Meg olyanokba is ringatom magam, hogy azért találnak meg dolgok, mert szükségem van rá.

Aztán jön egy pillanat, amikor feje tetejére áll minden egy pici, apró mondat miatt, és én csak kapkodom a fejemet, mert akaratomon kívül beindulnak dolgok.
És nem értem.
És azt sem tudom, hogy ez most jó nekem, vagy épp pont nem.

Ilyenkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a Sors rohadt nagy mókamesternek érzi magát, és csak remélni tudom, hogy most vele nevethetek (mert megszívatott már párszor ilyen nagy fordulatokkal).

Talányos vagyok?
Mert még egy hangot sem mondhatok erről, de közben majd szétszakadok tőle, annyira mondanám, meg félek is, meg izzadok az idegtől, meg ezzel együtt röhöghetnékem van nagyon.

Ígérem el fogom mesélni, akárhogy is alakul.