9. házassági évfordulónk :-)

“Jaj de rossz, hogy vége! Mármint az esküvőre való készülődésnek, a pörgésnek, annak, hogy előtte állok egy nagyon fontos eseménynek az életemben.

Azt hiszem szép voltam és minden nagyon jó volt. Ahogyan megcsinálták a frizurámat, ahogyan magamra csodálkoztam a tükörben a profi smink után, hogy én ilyen is tudok lenni. Itt van a fejemben, a szívemben minden hang, szín, érzés, illatok, az emberek, a lemenő nap fénye az arcomon a fényképezés közben, egyszerűen minden. Gazdag vagyok tőle. Úgy szedegetem őket elő, mint az éhező a kenyerét; lassan, morzsánként, hogy minél tovább tartson.

A nászéjszakánkon -vagy inkább nászhajnalunkon- csak könyököltünk egymás mellett az ágyban a FÉRJEMMEL, és megosztottuk egymással a “kenyerünket”, mert nem láttam azt amit ő, és ő sem láthatott mindent amit én. 

Jaj, és sikerült az egyik legfontosabb elképzelésem! Egy szállodában öltöztem fel, a barátnőm segített. Már mindenki a templom előtt volt, mikor egy csendes kis utcában leparkolt a menyasszonyi autó. Senki nem láthatott. Az öcsém jött értem, hogy mehetek, mert már mindenki bent van a templomban. És én a szoknyámat felcsippentve futottam az oltár felé, mert nem is volt olyan közel az a kis utca, és az orgonista a templomban már a sokadik dallamot játszotta. Az atya is kezdett megijedni, hogy itten ma nem is lesz esküvő, és a násznép is izgatottan forgatta fejét, hogy mi a csuda lesz már. Csak Ő őrizte meg a hidegvérét, mert tudta, hogy ez is hozzátartozik az elképzeléseimhez.:-)

Aztán egyszerre ott voltam.. Apám vezetett be, és én próbáltam befogni minden arcot, minden élményt. De a legfontosabb az én Kincsem tekintete volt. Ahogy nézett elhomályosodott szemmel, szerelemmel. Mintha tükörbe néztem volna…

Szóval kérem, én szombat óta férjes asszony vagyok! Aj de jó ezt így leírni! Meg kimondani is.”

(2007.07.10-ei bejegyzés egyik régi-régi blogomban)