Törvényszerűen

A sok mutogatós kép nálam mindig azt jelenti, hogy valamiért nem megy az írás.

Igazából nem depis voltam, csak megint hasra estem a nem túl mélyre ásott csontvázban, és ha már vízszintbe kerültünk a csontvázzal problémával, akkor megnéztem kicsit közelebbről.
Ez meg nem kevés érzelmi vihart indított be, aminek megvan az a veszélye, hogy elsodor mindent, amit eddig fáradtságos munkával felépítettél.

Gyerekkérdés.
Megszült a sógornőm, előállt egy új helyzet. A terhességét már megszoktam, vele járt, nem zaklatott fel egyáltalán.

Aztán pénteken megszületett Zoé, és nekem gombnyomásra ujjonganom illett volna.
Én legalábbis ezt vártam magamtól, de nem ment. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy olyan frusztrált és ideges lettem ettől, hogy nem tudom elmesélni.
Charlie persze azonnal leszervezte a kórházi kirándulást, amihez nekem adaptálódni illet volna, de egyszerűen csak dühített az egész, ezért rajta kezdtem pörögni. Odáig fajult a dolog, hogy kimondtam azt, amitől mindketten félünk, miszerint el kell válnunk egymástól, ha nem tudjuk kezelni ezt a csontvázat problémát.

Ez az ordítós veszekedős délelőtt szombaton volt, de előtte meg Kismacsón vesztünk össze csütörtökön este, úgyhogy kezdtem tényleg úgy érezni, hogy én ezt nem csinálom tovább, inkább maradok megint egyedül, jobb az mindenkinek.

Mindig attól féltem, hogy Charlie áll majd fel, lép új útra, és megy a vágyai után, de rá kell jönnöm, hogy én vagyok a gyenge láncszem, én nem bírok ennek a terhével mit kezdeni, és én beszélek bele lépten nyomon minden hülyeséget ebbe az egészbe.

Az én megoldási stratégiám az, hogyha valami fáj, vagy legalábbis kényelmetlen vele foglalkozni, akkor egyszerűen eltolom, elkerülöm, hátat fordítok neki, kilépek belőle. Mert így jó nekem.

Aztán most itt van ez, ami nem ilyen egyszerű.
A baba édesdrága cukorvirág, mit tehet ő, vagy bárki más erről. Semmit. Csak ettől még utálom az egész helyzetet, zavar minden és mindenki.

Tegnap aztán voltunk látogatni a kórházban.
Nagyon-nagyon kellemetlenül éreztem magam. Talán valamit megérzett ebből a friss anyuka, nem tudom, de az én kezembe adta először a kislányt. Jó érzés volt fogni. Később, mikor oldódott a helyzet, akkor még jobb érzés volt nézegetni, gyönyörködni benne.
Este ezt írtam neki: Szia! Azt hiszem, hogy ma szerelmesek lettünk Charlieval a leánykátokba.
wink hangulatjelGratulálok, és köszönöm, hogy átsegítettél egy nehéz percen azzal, hogy a kezembe adtad Zoét! Néha nagyon szívszaggató baba közelében lennem, mert irgalmatlanul tud fájni, hogy nem tudtam Charlienak megadni azt, amire a legjobban vágyik. De erről senki nem tehet, és nem is szeretnék ezzel senkit terhelni. Már egy ideje az elfogadás útjára léptünk, és pont a legjobbkor jött Zoé, hogy betöltse ezt az űrt. Szóval üdv az anyukák világában, életed legesleg kalandja indult el, meglátod milyen jó lesz! wink hangulatjel Ha pedig néha nehéz percek jönnek, gondolj arra: "elmúlik". Millió puszi a következő találkozásig, légyszi ossz ki néhányat Zoé kobakjára is! heart hangulatjel
Ezt válaszolta: Szeretünk titeket és nagyon örülünk annak, hogy ti vagytok Zoé keresztszülei. A legjobb keresztszülők lesztekFiloztunk sokat, nem akartunk fájdalmat okozni vele nektek. De a lehető legjobb döntést hoztuk, és ki tudja, lehet nem betölteni jött, hanem a "görcsös akarást" oldani

Puszikat átadtam jó éjt

Nem tudom.

Tanulságos számomra, hogy ez a helyzet annak sem könnyű, aki a "nyerő helyzetben" van. Tojáshéjon táncol, hisz szeretne tapintatos lenni, de meddig kell finomkodni, elhallgatni, és mikor "belenyomni az arcod" a helyzetbe? 

Nehéz kérdések.

És nem, még most sem tudom, hogy tudunk e majd ezzel együtt élni, megbékélni. Majd az idő eldönti.