2007.01.31. az a bizonyos nap

"2007 januárjában azzal voltam elfoglalva, hogy szabaddá tegyem a szívemet. Az ösztönöm vezérelt, amikor megírtam a listát a nagy Ő legfontosabb tulajdonságairól, de még előtte papírra írtam azok neveit, akiktől szabadulni óhajtottam, majd elégettem a listát. Jó volt, megnyugodtam.

Az eszembe sem jutott, hogy néhány hete regisztráltam az nlcafe társkeresőjére, mert igazából csak nézelődtem egyet, többet nem jártam arra.

Ám egy napon… értesítés érkezett, hogy levelem van azon az oldalon. Egy rövidke érdeklődés volt csupán, hogy aktuális e még a társkeresés. 

Először a levél írójának adatlapját néztem meg, aztán meg a magamét, mert nem értettem, hogy mi kelthette fel az érdeklődését, hiszen csak a becenevem, a korom, és a városom volt megadva, semmi más. 

Róla volt kép is, és kicsivel több információ. Első ránézésre szimpatikus volt, de nem az a típus, akivel nekem dolgom volt valaha is.

-Jobb is -gondoltam, hiszen nem volt nagy szerencsém addig a választásaimmal. 

Írtam neki, aztán kíváncsian vártam. A válasz gyorsan érkezett, és nagy levelezésbe bonyolódtunk. Január második felében jártunk.

Küldtem magamról képet, nagyon tetszett neki. Aztán leírtam a telefonszámomat, mire ő megadta a magáét.

Kezdtem türelmetlen lenni, mert azt gondoltam, hogy találkozni kellene, úgyis az dönt el mindent. Amit leírt magáról, meg ahogyan leírta az nagyon tetszett, de féltem, hogy nem lesz meg a kémia, és akkor lőttek az egésznek. Jártam én már úgy, hogy „nemtudomhány” diplomás, okos, ápolt, szórakoztató férfi udvarolt, de amikor hozzám ért, úgy éreztem sikítani tudnék. Nem ment, hiába akarta az eszem, a testem nem viselte a közelségét. Attól féltem, hogy megint így járok.

2007.01.31-én úgy döntöttem, hogy a tettek mezejére lépek. Bevonultam a munkahelyemen egy csöndes sarokba, és felhívtam. Amikor beleszólt a telefonba, szétolvadtam, mint hó a napon. Nagggyon tetszett a hangja.

Levélben már elkezdtük egyeztetni a találkozás időpontját, de én azt akartam, hogy még aznap fussunk össze. Tudtam, hogy kosármeccsre készül a munkatársával, de arra gondoltam, hogy előtte pont beleférnénk egymás idejébe egy fél órácskára. Na ezt adtam neki elő iziben. Nem tiltakozott, megbeszéltük, hogy a buszpályaudvaron találkozunk 16.35-kor, mivel oda és akkor fut be a buszom munka után. Mondtam neki, hogy piros sapkában leszek, de megnyugtatott, hogy meg fog ismerni.

A buszon elmélyülten rágtam a bőrt a körmöm körül -ezt csak akkor szoktam, ha nagyon ideges vagyok, vagy erősen gondolkozom-, és az járt a fejemben, hogy de kár lesz, ha véget ér ez az egész kettőnk között, csak azért, mert nem tetszünk egymásnak.

Minden út véget ér egyszer, úgyhogy ez esetben is kivettem végre a számból az ujjamat, és fejemre húztam azt a bizonyos piros sapit.

Olyan hirtelen termett előttem, hogy megijedni sem volt időm. Nem volt olyan magas, mint amire a kép alapján gondoltam, de azért én néztem fel rá. Egyikőnk sem érezte ildomosnak, hogy nyíltan felmérje a másikat, úgyhogy gyorsan megbeszéltük, hogy a szemben lévő Shell kút kávézójába ülünk be.

Én ásványvizet kértem, ő Cappyt, aztán beszélgetni kezdtünk. A tér és idő megszűnt, igazából az a közhely jut most eszembe, hogy úgy társalogtunk, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Zavaromban gyorsan megittam a fél liter vizet, úgyhogy el kellett mennem a mosdóba. Annyira bambultam visszafelé a majdani férjemre, hogy a falon át akartam bemenni a vécére. Nyakig vörösödve, vihogva céloztam be újra az ajtót.

Én tényleg csak fél órát akartam elsőre, ezért nem szóltam otthon, hogy később megyek. A lenémított telefonomon gyülekeztek a nem fogadott hívások, halálra idegesítette magát a családom.

Úgy emlékszem fél nyolc körül néztünk először az órára, majd én a telefonomra, aztán ijedten rándultam össze. Megnyugtatott, hogy autóval van és hazavisz, ne aggódjak, tíz percen belül otthon vagyok.

Így történt az a bizonyos nap, és azóta minden évben, ezen a napon beülünk a Shell kávézójába, és beszélgetünk az elmúlt évről, évekről. Ja, és legalább egyszer elmegyek a mosdóba, és eljátszom, hogy nem találom az ajtót. Csak, hogy minden kerek legyen."

Azóta sajnos megszűnt az a bizonyos kávézó, de majd kitalálunk valamit holnap.