Nem kerül semmibe

A munkámról elég keveset írok itt, de ennek oka van.
Egyik részről elég nehezen emészthető "műfaj" a gyermekvédelem, nem nagyon szeretnék senkit terhelni vele.
Másik részről meg lassan tíz éve csinálom, ami miatt sok esetben közönyösnek tűnhetek, meg hidegnek, de higgyétek el nyugodtan, hogy ez a viszonylagos érzelemmentesség muszájos.

Nagyon az.
Csak így lehet tárgyilagosan látni a dolgokat, és professzionálisan cselekedni.
Az érzelmek elvakítanak, rontják az ítélőképességet.

Ugyanakkor meg rohadtul irigylem a lelkes, csillogó szemű kezdőket.
Annyira, hogy magamnak is meglepő módon még mindig tudok változni, változtatni magamon, a hozzáállásomon.

Van egy válsághelyzetben lévő várandós anyám.
Még nyáron költözött az illetékességi területünkre, a védőnő hozta az esetet.
Most nem akarom elmesélni az egészet, mert hosszú lenne, de az a lényeg, hogy mikor belemélyedtem a történetbe, akkor mindenki, de tényleg mindenki, aki régebben és jelenleg kapcsolatban állt/áll Mariannal (természetesen megváltoztattam a nevét) azt mondta, hogy ez a nő nem normális, gyereket nem lehet nála hagyni (egyet Mariann édesanyja, egyet nevelőszülők nevelnek).

És tényleg.
Mariann nem látogatja a gyerekeit, ezért a szakellátásban lévőt örökbe fogadhatónak fogják nyilvánítani.
A jelenlegi terhessége alig gondozott, az a kevéske is annak köszönhető csak, hogy sem a védőnő, sem én nem hengeredünk le róla.

Eleinte békés egykedvűséggel tettem a dolgomat, nem tudott kihozni a sodromból semmivel.

Aztán kezdett idegesíteni.
Azzal, hogy semmit nem tart be a megállapodásunkból.
Hogy folyamatosan dumál, mert akkor sem a védőnő, sem én nem jutok szóhoz, és ezzel akar időt nyerni.
Hogy össze-vissza beszél, mert így lehetetlen kihámozni az igazságot.

Mariann azt sem igazán tudja, hogy ki a most születendő gyermekének az apja, de jelenleg egy olyan férfival él együtt, aki biztosan nem. Közben meg szórakoztat másik két pasit, akik viszont lehetnek a vér szerinti apák.  

A végén már kifejezetten az agyamra ment, puffogva mentem le hozzá a védőnői tanácsadóba, és alig tudtam magamra kényszeríteni valamiféle tárgyilagosságot, hogy legalább a látszatát megőrizzem a szakmaiságnak.

Végül egy napon megláttam benne a kislányt.
Azt a gyereket, aki SOHA nem tudta az anyja figyelmét magára irányítani, és ez az anya inkább neveli a lányunokáját, míg a kisfiút meg nem vállalta.

Mariann ott ült velem szemben a maga kis vékonyka valójában, a furán megrajzolt szemöldökével, elkenődött szemfestékével.
És rájöttem, hogy azért nem tud maga körül nyugalmat csinálni, mert azt sem tudja mi az.

Csöndesen, nyugodtan beszéltem vele.
Elmondtam neki, hogy nem viheti haza a kórházból ezt a gyereket, ha nem tartja be a megbeszélteket. Mert akkor nem fontos számára a baba, és ha nem fontos, akkor nem fog róla megfelelően gondoskodni. És azt nem lehet.

Végigbeszéltem vele minden megoldást.
Figyelt rám. Talán el is gondolkozott.
Aztán magára hagytam a gondolataival.

Ma jött, ahogyan megbeszéltük.
Mondtam a védőnőnek, hogyha nincs gond, akkor én nem mennék le hozzá, mert ajándékokat csomagolok a "Mikulás gyárban".

A kolléganőm szólt, hogy mégis menjek le.
Mariann akart engem, nem a védőnő.
Úgy nézett rám, mint egy gyerek, aki dicséretet vár. Hogy megcsinált valamit, ahogy megbeszéltük. Áradt belőle a szomj, és nekem olyan jó volt inni adni.

Már elég régen éreztem ezt.
Mert könnyebb sokszor gépiesen segíteni, fallal körbevéve magam, hisz ez a munka nem a sikerélmények tárháza. És valahogy meg kell védenem magam, ez van bennem.

De!
Meg tudom védeni magam úgy is, ha picit lelkesedek megint. Mosollyal, hangyányit bizakodva.
Nem kerül semmibe. Tényleg nem.