Mostanában

a sírból hozok vissza egy csomó mindent.
Barátságokat. Leporolom, a fény felé tartom őket, és újból megvizsgálom, hogy kell e nekem. Mert második esélyt mindenki kaphat.

Pénteken elutaztam a "volt életem" városába Tűzhöz.
Az egész napot együtt terveztük, sőt az estét is, kicsit féltem az egésztől a múltkori találkozás fényében.

Aztán valahogy minden visszakattant a helyére.
Már nem beszéltünk "arról", mert -szerencsére- nincs mit.
Kávéztunk, elmentünk ebédelni, aztán a turkálóba, majd copfba való díszt kerestünk ezer helyen.
Elhoztuk Tűz gyerekeit az iskolából, óvodából.
Utána összeszedtük, ami az esti bulizáshoz kell, és átvonultunk Tűz apukájához, hogy ott készüljünk az estére, meg majd oda menjünk aludni utána.

Pont úgy, mint boldogult "szingli korunkban".
A nosztalgia kimosta belőlem a rossz érzés utolsó morzsáit is, most úgy érzem sikerült elengedni minden rosszat, ami az idén történt Tűz és közöttem.
Az eszem néha belehuhog a fénybe, hogy "És a bizalom?", de leintem, hát had érezzem már jól egy kicsit magam.

Nosztalgia buli volt. :-)
Azt hiszem kezdek kiöregedni a bulizásból, de a készülődést még mindig nagyon élvezem.
Szeretek viháncolva ruhákat próbálni, imádok széppé sminkelni, illatfelhőbe burkolózni, elismerő pillantásokat bezsebelni. Jó az nagyon.

Tükör.
Vele -ugye- rendeződtek a soraink. A hosszú szünet jót tett mindkettőnknek, én már nem fullasztom meg a törődésemmel, ő meg többet tesz a barátságba a régebbi, majdnem semmihez képest.

Tegnap némi huzavona után eljött hozzám.
Most én kínlódtam, mert a szombat nem volt jó, és igazából a vasárnap is csak neccesen, tekintve, hogy Apuék vendégeskedtek nálunk.
Mondjuk ők eredetileg az öcsémhez jöttek látogatóba, de Charlieval mi vittük el őket a Pszichiátriára, majd utána nálunk ebédeltek, ilyenek.

A találkozó végül összejött, és annyira nagyon jó volt.
Tükör boldog, ettől ki van simulva, cukker, aranyos kölyök.
Felvették a legnívósabb légitársasághoz utaskísérőnek, hamarosan külföldre költözik. Vége lesz a kórházi munkának, a fillérezésnek, egyéb nyomorító tényezőknek.
Ettől felbátorodva letette az antidepresszánst, le akar szokni a dohányzásról, és a jelenlegi munkahelyén is kiállt magáért, ami miatt most nagyon jó neki ott dolgozni.
Elégedett, mosolygós, és ezúttal ő adott energiát nekem, nem fordítva.

Remélhetőleg az utolsó cigijeit szívta a cukrászda előtt, ahová beültünk, mikor egy kő emelvényre állva nyilatkoztattam ki nagy igazságokat az életről, mire ő nagy komolyan bólogatott.
Még az emelvényen állva is felfelé néztem rá, tekintve, hogy százkilencvenvalahány centi.
A cukrászdában elsutyorogtuk egymásnak egy csomó mindent magunkról, és ő azt mondta a végén, hogy nálam derűsebb emberrel nem nagyon találkozott még. Ezen úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. Én?! Derűs?! De hisz egy depresszív p.csa vagyok!
Erre azt mondta, hogy tévedek. Én mindig úgy beszélek a gondjaimról, hogy már a megoldást is vázolom. És ettől -szerinte- olyan megnyugtató vagyok, meg pozitív. Hát nem kedves? :-)

És bár sötét viharfelhők gyülekeznek az emberiség egén, én igenis próbálok rendet tenni a kis mikro közegemben, akármennyi és akárhogyan is adatik.
Szeretni akarok és bízni, száműzni minden negatív érzelmet az életemből.
De félek, ez nem vitás.