Tűnődök magamon

egy ideje. 

Már decemberben is észrevettem, hogy időnként nagyon nincs szikronban, amit az eszem és a szívem diktál. 

Volt -ugye- ez az állásajánlat, ahol végül a testérzeteimre hagyatkozva azt választottam, amit nem az eszem diktált. Ezt azóta sem bánom kicsit sem. 

Aztán van az, hogy december eleje óta nem voltam táncolni, pedig minden mellette szól, mégis, mikor csütörtök magasságában szervezni kezdem, hogy majd pénteken este megyek, teljesen leblokkolok, minden bajom lesz, úgyhogy mostanában teljesen ejtettem a témát.

Az is az én nagy ötletem volt, hogy vissza szeretnék menni néha az ex másodállásomba önkénteskedni, tényleg senki, de senki nem sugallta ezt.

Aztán egyre csak tologattam az időpontot, már saját magam előtt volt kínos, hogy akkor meg minek találtam ki ezt. Szóval most szombatra beterveztem, de csak elég sokára (péntek délután) jeleztem a főnöknek, hogy akkor én mennék. Nem nézte az üzeneteket, és én meg nem akartam úgy menni, hogy nem okézza le előtte, bármennyira is áldását adta rá decemberben. Szóval már épp letettem az egészről, és valami hihetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajtam, amit egyszerűen nem értettem, mikor este kilenckor visszaírt, hogy persze, menjek csak, jelezte a kollégáknak is. Egyszerre megértettem, hogy nekem már egyáltalán nincs kedvem ehhez, és lehet, hogy decemberben még volt, de már nincs, és kész.

Természetesen elmentem tegnap reggel, mert ezt a "fogkrémet már nem lehetett a tubusba visszanyomni", meg nem is akartam.

A lakók nagyon cukik voltak, megismertek, ölegettek. A kollégák közül olyan csapat volt, akik örültek, bevontak, de egyáltalán nem értették a motivációmat. És rájöttem, hogy már én sem értem, és találom, valószínűleg soha többé nem fogok menni a fentiek ellenére sem. Persze nem szeretem soha azt mondani, hogy soha. És ez teljesen komoly, de tényleg azt érzem, hogy ennek itt most vége, nem erőltetem tovább. 

Én úgy emlékszem, hogy nem olyan régen még nálam teljesen önazonosan működött az, hogy mit szeretnék és mit nem, ezért nem igazán értem magam mostanában.

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy itthon lenni jó csak, nem kívánok elmenni, nincs kedvem semmi máshoz, minden egyéb csak fáraszt, elveszi az energiámat, de közben meg nincs rosszkedvem, depisnek sem érzem magam. Azért az elmúlt két évhez képest ez hatalmas hátra arc. Remélem csak átmeneti, valahogy jobban tetszik nekem a mindig tettre kész Lulu, aki valami újat rendszerint kitalál magának.