Olyanon tűnődtem ma, hogy a gyermekkori barátságok miért feneklenek meg így az ötvenedik évünk környékén?
Van egy négyes, akik közül eggyel oviba is együtt jártunk, az hozott össze bennünket, hogy egyforma béna piros sapkánk volt oldalt! egy bojttal, valami szörnyűségesen nézett ki.
A másik lány negyedikben lett a barátnőm, őt elsőben összerugdostam, mert agyamra ment a nyafkaságával, úgyhogy adtam a fehér térdzoknijának. Szerintem irígy voltam rá, hogy olyan kiegyensúlyozott, mindenki a barátja, én meg idegbetegnek éreztem magam mellette, és úgy is viselkedtem.
Aztán negyedikben az apám focis csapattársa lett az osztályfőnököm, aki elhitette velem, hogy vagyok olyan jó, mint bárki, úgyhogy az osztály legjobb tanulója lettem, lekörözve ezzel a térdzoknist. Innentől a legjobb barátok lettünk, a három lány közül ő áll a legközelebb hozzám.
A legszebb közöttünk a gimnáziumban csapódott a hármasunkhoz, és ő volt végig a bojtos sapkás padtársa, meg legjobb barátnője.
Mi utána szinte minden évben találkoztunk, aztán olyan is volt, hogy több év kimaradt, de mindig onnan tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Utoljára 2020-ban töltöttünk együtt két napot, és azóta semmi. Mintha valami megtört volna, főleg bojtos és bálkirálynő között érzem a feszültséget. Közben a változókorral is küszködnek többen is, most is írja térdzoknis, hogy meghízott, nem szeretné, hogy így lássuk. Én meg olyan szomorú vagyok, hogy azt gondolja, hogy ez bármelyikőnket érdekel. Persze, most mondhatná valaki, hogy én könnyen vagyok, lefogytam szépen, de ez baromság, mert előtte évekig én voltam a legdagadtabb négyőnk közül, de ez engem soha nem érdekelt. Én azt érzem, hogy rohan velünk az élet, mint egy rohadtul felgyorsult vonat, nem szabadna elmulasztani egyetlen találkozást sem a testsúlyunk, vagy egyéb hülyeség miatt. Kicsit magamra maradtam most ezzel, és ezt nem igazán értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése