Lehetne sokkal rosszabb

Nem a legjobb időszakomat élem, de szoktam arra gondolni, hogy lehetne sokkal rosszabb.

Mondanám, hogy ehhez jön a rengeteg munka, de ezt meg most pont nem bánom, mert eltereli a gondolataimat az itthoni balsorsról. 

Anyósom.

Borzasztóan rossz ötlet volt őt idehozni. Elengedte fülét-farkát, és lassan semmire nem hajlandó, amire amúgy képes lenne. 

Van egy irtózatosan rossz dinamika Charlie és közte, kívülről ezt nagyszerűen látni, de ők annyira benne vannak, hogy nem érzékelik. Anyósom passzív-agresszív módon manipulálja Charliet, aki hagyja ezt, mert szerinte ez a normális. Tavaly október óta próbálom neki megmagyarázni, hogy nem, ez nincs így rendben, határokat kell szabnia, különben hamarabb lesz az ő temetése, mint a kedves édesanyjáé. 

Teljesen leépíti Charliet, akinek lassan rámegy a vállalkozása is, mert nem tud tőle dolgozni, pénzt keresni. Ha ezt jelzi felé, és elmondja, hogy nem tud heti három napot az ő ügyeire, kórházba hurcolására szánni, akkor az a válasz, hogy ő most mit csináljon?! 

Mindez halmozottan jelentkezett az elmúlt néhány hétben, mert volt egy műtétje, és azt hiszem, múlt vasárnap volt valamiféle összeomlás Charlie részéről, amikor végre meglátta a valóságot. Anyósom némileg túllőtt a célon azzal, hogy már direkt leszedte a kötést a fejéről, hogy foglalkozást csikarjon ki Charlieból, meg kórházba mehessen vasárnap délután, mert ő valahogy jobban érzi ettől magát. Érdekes módon, délelőtt nem esett le az a fránya kötés, mert nem volt itthon Charlie, és olyankor -csodálatos módon- soha nem adódik probléma. Csak akkor, mikor kéznél van. Simán megteszi, hogy lemegy megnézni az autót, hogy Charlie biztosan elment e. 

Charlie rettenetesen kiakadt, gyakorlatilag nem finomkodott, megmondta neki, hogy szerinte direkt szedte le a kötést, és nem, nem viszi sehová. Anyósom meg sem sértődött ezen, nyilván azért, mert ez volt az igazság. 

Azóta kicsit összekapta magát. Abbahagyta ezt a kötés témát, vagy legalábbis minimálisra csökkentette a zaklatást ez miatt. 

A héten Charlienak sürgős melója van, úgyhogy megmondta neki, hogy mire számítson, max egy délelőttöt tud arra szánni, hogy a kórházban ül vele. (Ugyanis a rossz hallása miatt végig ott kell lenni vele, de szerintem ez is cirkusz, mert október előtt egyedül járt orvosokhoz, és meghallotta, amit kellett.) 

És láss csodát! A határozottan kijelölt határokat elfogadta, és főzni is elkezdett megint, ugyanis bojkottálta azt is mostanában, elvárta, hogy mi lássuk el főtt kajával a munkánk mellett. És nem, egyáltalán nincs rossz állapotban sem szellemileg, sem fizikailag, egy bőrét érintő beavatkozása volt, ami ronda, de nem vágta azért taccsra. Merem állítani, hogy sok szempontból fittebb, mint mi vagyunk. (Erre is értettem, hogy lehetne ez sokkal rosszabb is.) 

Hogy hol vagyok én ebben a történetben?

Még mindig próbálok nem konfrontálódni sem anyósommal, sem Charlie öccsével, és segíteni, amennyire tudok. Elég sokat utazok mostanában, meg képzéseim is vannak, úgyhogy nem sokat vagyok itthon, amikor meg igen, nem igazán akarok más dolgával foglalkozni, mint a sajátunkkal, mert van azért bőven tennivaló körülöttünk is. 

Charlie öccsével kapcsolatosan elengedtem az igényt, hogy bármiben is segítsen, mert mióta anyósom itt lakik a közelünkben, teljesen leálltak a látogatással is, úgyhogy elég meredek gondolat, hogy esetleg szabadságot vegyen ki, és néha ő üljön be a szakrendelésekre vele. Arra nem volt képes, hogy a műtét után meglátogassa az édesanyját a kórházban, mindezt úgy, hogy épp anyák napja is volt. Azt mondta, hogy ő nem szeret kórházba menni, látogatni sem. Hát...b.szd meg! Én sem, de kit érdekel?! Ez nem kívánságműsor. Áhh! Hagyjuk is! Letettem ezt a dolgot.

Közben meg rengeteget tűnődök az öregségen.

Hogy én annyira nem szeretném, ha bármelyik fiúnak így kellene velem kínlódnia. Hogy miattam összevesszenek, mert az egyiken túl sok a teher. Leszek e olyan szerencsés, hogy méltósággal öregedjek meg, majd menjek el? Vajon jogomban áll e megkímélni a hozzátartozóimat, ha úgy alakul? Megtenném e, amit az apai nagymamám tavaly? 

Nehéz gondolatok ezek.

Ráadásul nem kellene még mélyebbre nyomni magam, ha nem muszáj, hiszen "lehetne sokkal rosszabb".