Tegnap délután úgy döntöttem a munkahelyen, hogy ma itthon maradok, és telefonon elérhető leszek. Megcsináltam minden fontos dolgot, sőt picit előre is dolgoztam, szóval hagyjanak engem békében.
Amúgy is, a negyvennyolc nap szabimból sikerült is eddig öt vagy hat napot kivenni, és már várom, hogy fentebbről mikor kezdenek el b.sztatni, hogy "méér' nem vettetek ki legalább ennyit, vagy annyit?!". Azért b.szd meg, mert nem lehetséges!
Mondja tegnap a kollégám, hogy a felmentési idejét töltő elődöm azt csinálta, hogy kiírta a szabiját, de bent dolgozott. Na persze! Én biztosan nem fogom így kiírni, az az én pihenésem (lenne), hát nehogy már.
Azon már fel sem akadok, hogy a szabadidőm alatt azért beszaladok a kórházba, meg egy-két-három órákat lecsípek a szabadságos napból, mert valakit kísérni kell valahová, de kizárt, hogy ott legyek napi nyolc órát, miközben kiírom a szabadságomat.
Az a baj, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat kellene egyszerre teljesíteni, mert legyél mindig elérhető (hétvégén is), meg legyél topon (kipihent, kisimult), de nem menj szabira, de a szabid azért ne maradjon bent.

Amúgy meg a kérdésre, hogy mit szeretnék a továbbiakban, azt feleltem, hogy maradni szeretnék.
Mindezt az motiválta, hogy semmi kedvem megint megszokni, ezúttal valami régit, megint igazodni, költözködni. Maradni szeretnék addig a fenekemen, amíg nem jut eszembe valami egészen más.
Ha viszont mégis visszapakolnak, azon se akadok fent, maximum ez előrébb hozza a váltás szükségességét.