Hétfőn voltam edzeni, kicsit untam, hogy még három nap van csütörtökig (mikor végre enyém a feladat, csakis az enyém), és este tízre moziba volt jegyünk családilag.
Kismacsó hozta fel vasárnap, hogy érdekli a Széttörve című film (ugye pszichológus akar lenni), úgyhogy rárepültem a témára, és már másnapra volt is jegyünk.
Az egészből a legfantasztikusabb pillanat az volt számomra, hogy mozi előtt kézen fogva sétálgattunk Charlieval, Belami meg Kismacsó előttünk mentek, és nagyban megbeszéltek valami csoda fontos dolgot, és én elolvadva néztem a két nagy culánkat, egyszerűen az ilyen pillanatokért érdemes élni. Utána meg a moziban én ültem Charlie meg Belami között, Kismacsó meg Belami mellett, és olyan végtelenül, hihetetlenül jó volt ott közöttük, érezni, hogy ott vagyunk mindannyian, ráadásul moziban, ami hab a tortán (imádok moziban, könyvtárban, kávéházban, dm-ben, turiban lenni).
Igaz, hogy éjfél bőven elmúlt, mire hazaértünk, és másnap reggel kelni kellett, de megért ez mindent.
Kedden megint voltam edzésen, az otthonba kaptunk egy pszichiátriai eset kislányt, kezdett elmenni a kedvem attól, hogy a felelősség csakis az enyém legyen.
A gyerek még aznap lelépett a lakásotthonból.
Szerdán volt a mélypont.
Én mentem a begyűjtött gyerekért (pszichiátriai eset), aki nem akart beülni az autóba, úgyhogy telefonálgattam össze-vissza, hogy ilyenkor mi van, mert abban biztos voltam, hogy nem fogok huzakodni egy 13 éves, 40 kilós kamasszal.
Végül a gyámja rábeszélte telefonon keresztül a visszatérésre, de sajnos olyan ígéretet tett a lánynak, amit nem tudott teljesíteni (pedig tényleg mindent megpróbált), úgyhogy a nap második fele őrjöngéssel telt, aminek az lett a vége, hogy rendőröket, majd mentőt kellett hívni a gyerekhez.
A cselekményt leginkább az "Ördögűzők" egyik jelenetéhez tudnám hasonlítani.
Volt egy pont, mikor a két tagbaszakadt rendőr rohant az udvaron keresztül a gyerek után, aki előtte levert egy vázát, majd megsebesítette magát a cseréppel (és azt állította, hogy a rendőrök vágták meg, pedig mindenki látta, hogy nem), én meg álltam az ablak mögött, néztem a versenyfutást, és elkezdtem nevetni. Na, egyáltalán nem jókedvűen, inkább hisztérikusan.
Végül kibírtam a buszmegállóig, miután elvitte a mentő a dühöngő gyereket, ott omlottam össze. Felhívtam Charliet, aki hozta a szokásos formáját: azonnal indult elém, úgyhogy már a tudattól megnyugodtam, hogy vele lehetek egész este.
Isteni szerencsének tartom, hogy szerdán még ott volt velem a kolléga, meg a gyermekfelügyelő, meg a szakmai egység vezető, mert szerintem azonnal felmondtam volna, ha nekem kellett volna irányítani az eseményeket. Kicsit csalódtam magamban, de csúnyán belenyúltam ebbe az egészbe, közben meg mégis szerencsém volt.
Csütörtökön megint sikerült edzésre menni, átvenni a dolgok nagyobb részét a nyugdíjba készülő kollégától.
Sátánka (magamban így nevezem szegény kislányt az ördögűzős jelenet miatt) a kórházban maradt mindenki legnagyobb nyugalmára, erre nem vagyunk felkészülve egy normál lakásotthonban, én nem is értem hogy képzelte ezt az elhelyezési bizottság, meg az illetékes gyámhivatal.
Jelenleg másik gondozási hely kijelölését kérte a gyám, nem tudom ez mikor realizálódik, de a többi lányunk fél Sátánkától, ma egész nap kérdezgették, hogy "ugye nem jön vissza?", a kollégák meg ugyancsak lázadnak, hogy ők ezt így nem vállalják, ez a gyerek ön és közveszélyes.
Péntek.
Azt hiszem elfáradtam.
Már a szolgálati telefon is nálam, összerándulok, ahányszor megszólal, f.szkivan' ezzel, nem lehetek ennyire bizonytalan magamban (amúgy de).
Nem mentem edzeni, úgy éreztem, hogy csak hajszál választ el attól, hogy beteg legyek a sok stressztől, valahogy nem esett volna jól. Végül megbeszéltem magammal, hogy a heti három megvolt, úgyhogy bezártam a szekrényembe a hátizsákomat, majd hétfőn valamikor elmegyek.
Aztán szedtem össze dolgokat Sátánkának, és bementem hozzá a kórházba.
Úgy terveztem, hogy leadom a nővéreknek, a közelébe sem megyek, kockáztatva egy újabb dührohamot.
Épp látogatási tilalom is van a kórházban, szóval megnyugodva csengettem a gyerekosztály ajtaján, hogy ez így sima ügy lesz, mikor megszólalt mögöttem Sátánka: -Szcsóókolom Lulu néni!
Úgy pördültem meg a sarkamon ijedtemben, hogy majd hanyatt estem.
-Szia! Nem vinni akarlak, csak hoztam neked pár dolgot -mondtam védekezően, tekintve, hogy a múltkor nem akart velem jönni "haza".
-Köszönöm! Már szívesen mennék magukhoz, mert zárt intézetbe fognak vinni -mondta szomorúan Sátánka, és a szívem máris össze-vissza tört. Ott állt előttem egy 13 éves rémült kislány, semmi, de semmi sátáni nem volt benne.
-Kerülhetek még vissza magukhoz? -kérdezte reménykedve.
-Őszinte leszek, szerintem nem fog menni.
-Most mi lesz?
-Pár napig még itt leszel, utána újra megvizsgálnak szakértők, és másik gondozási helyet jelölnek ki. Szerintem próbálnak neked valami megfelelőbb helyet találni, de neked is akarni kell a beilleszkedést.
Jöjjek hozzád látogatni? Hozzak valamit?
-Igen, nagyon szeretném. Tessék elhozni azt a fekete pólómat német felirattal, meg a fehér pulcsimat!
Itthon elmeséltem Charlienak, aki egyből azt kérdezte: -Nem kaphatna még egy esélyt?
-Charlie ő beteg. Komolyan az. Nekem a többi gyerekre is gondolni kell. Az ő nyugalmukra. És a kollégákra is. Életveszélyesen megfenyegetett mindenkit, és én úgy láttam, ha ledobja a láncot az agya, akkor meg is teszi, amivel fenyegetőzik.
Ám ha a bizottság mégis úgy dönt, hogy visszapakolja hozzánk, akkor én megpróbálom beilleszteni közénk. Egyebet most nem tehetek, és nem is akarok. Nem vagyok pszichiáter, nem vállalhatok felelősséget érte. Tényleg nem láttam még ilyet, mint szerdán, pedig elég sokat láttam és tapasztaltam már. Félelmetes és pusztító volt.
Most pedig elmegyünk Charlieval koncertre.
Pál Utcai Fiúk. 😍
Ezt a számot nagyon szeretem. És aktuális is nagyon. 31-én lesz tíz éve, hogy először találkoztunk mi ketten. ❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése