Sokszor nehéz

Továbbra is,azért a munkámmal van tele a fejem.
Néha bitangul nehéz,a sikerélményekkel együtt is,mert sokkal nehezebben kezelem ezeknek a gyerekeknek a szomorú életét,mint az előző munkámban a „kurvaanyázást",fenyegetettséget és hasonlóakat.
Csomószor van olyan,hogy teljesen lefagyok egy-egy mondatuk után,mert olyan igazságot fogalmaznak meg,amire nem lehet mit mondani.
Máskor meg semmi egyebet nem kell tennem,csak mintha saját gyerekemmel beszélnék.

Ma korán kezdtem,mentem a fiú otthonba egy 16 éves kamaszért,hogy Pestre szállítsuk szakértői vizsgálatra.
Az volt,hogy nagy vidáman és frissen beállítottam,a gyerekfelügyelő meg közölte,hogy Tomi nem hajlandó felkelni.
A „kedvemért" rázogatta még egy kicsit a gyereket,meg próbálta lehúzni róla a takarót,de leintettem,hogy hagyja,mert a fiú egyértelműen ébren volt.
-Tamás! Tudod,hogy hová kell időpontra menni?
-Mmmm -hangzott valami ilyesmi a takaró alól. Én ezt „tudom"-nak vettem.
-Feltételezem,hogy nincs kedved hozzá. Ahogyan azt is,hogy nem értesz ezzel kapcsolatosan valamit,ezért nem kelsz fel.
Nézd Tamás! Megteheted,hogy nem jössz el,de akkor ott papírokból fognak dönteni a továbbiakról,esélyed nem lesz rá,hogy belenyúlj saját sorsodba. Nem lenne jobb,ha elmondhatnád,hogy mi van veled,hogy alakulsz? Nem az lenne a helyénvaló,hogy a kérdésekre te adj választ? Mert szerintem igen.
Ránéztem a takaróra,két gombszem csillogott ki alóla.

Akár Kismacsó is feküdhetne ott. Ettől olyan nagyon nehéz lett a szívem.
-Figyelj! Át kell mennem a szomszédos épületbe,hogy betegyem a kajámat a hűtőbe,meg elszaladok mosdóba.10 perc. Össze tudod kapni magad addig?
-Ühmmm -hallatszott megint a takaró alól,de a gombszemek engem néztek.

És 10 perc múlva ott állt az autó mellett.