Hogy megértsétek,

kicsit mégis mesélek a csütörtökről.

Van egy kislány nálunk, aki tizenhat éves múlt, huszonnyolc hetes terhes, és második stádiumú szifilisze van.
Szerintem ezek a tények így együtt borzalmasak, azt hiszem ezen nincs mit vitatkozni.
Niki (nyilván nem ez az igazi neve, és a munkahelyem pontos helyét is direkt nem nevezem meg soha) egy agyonsérült gyerek, aki a szökései alatt prostiként is "dolgozott", valószínűleg így szedte össze a betegséget.
A gyermek apja állítólag az a férfi, akivel egy ideje együtt van, legalábbis mostanában hozzájuk szökik legtöbbször.
Mikor kiderült a betegsége, és az, hogy a terhessége miatt csak kórházi körülmények között kaphatja meg a penicillint, nagyon sírt, nem akarta elfogadni, hogy pár napra kórházba kell mennie.
Rengeteg munkája feküdt egy csomó embernek abban, hogy csütörtökön reggel önként beült az intézményi autóba, és az utat viszonylag jókedvűen végigcsacsogta.
Engem már ekkor lemerített félig, mert Niki nem mellesleg pszichiátriai eset, rettenetesen figyelni kell minden szóra, minden mondatra, nem mindegy mit és hogyan mond az ember.

Mikor megérkeztünk a kórházba, egy darabig nem volt gond, még jól szét is nézhettem, mert ennyi fura embert egy rakáson még nem láttam, itt veszik a vért anoniman is.
Aztán a hölgy, aki felvette a kislány adatait bekavart a rendszerbe, mert valami olyasmit motyogott, hogy újra mintákat vesznek, aztán, ha tényleg szifilisz, akkor próbálnak majd ágyat felszabadítani, és majd akkor kezdődhet a kezelés.
Teljesen lefagytam, hisz egyszer már kimutatták a betegséget, plusz előrehaladott terhessége van a lánynak, hát mégis mire várnak?!
Niki meg jól megnyugodott, hogy még legalább egy hétig nem kell kórházba feküdnie.
Aztán az ambulancia orvosa elé kerültünk, aki teljesen ledöbbent az egész eseten, és közölte, hogy AZONNAL felveszi Nikit a kórházba, és még aznap megkezdik a kezelést.
Közben megjelent Niki párja, akitől vért vettek, és megkapta az első szuriját a protokoll szerint, a másodikat akkor kapja, ha az ő véréből is kimutatják a betegséget.
A férfi ideges volt az egésztől, Nikit hibáztatta valahol, aki teljesen szétcsúszott a befekvés hírétől, és kezdte magát belelovalni a szokásos dührohamai egyikébe. Fetrengett a földön, megpofozta a párját, ököllel ütötte a fémből készült padot, míg a vére kiserkedt.
Az osztályos orvos, mikor meglátta, mondta, hogy nem veszi fel, ez nem pszichiátriai osztály, takarítsam onnan a gyereket.
Én magamban az adatfelvevőre voltam dühös, mert Niki eleve úgy jött, hogy bent fog maradni, az a hülye picsa térítette el ettől, és ez garancia volt erre az egészre, ami ott történt akkor.
Nem tudom mennyi idő telt el, ahogy duruzsoltam ott neki (rám nem jelentett veszélyt, nem volt oka rám haragudni), meg próbáltam a párját is irányba állítani, hogy ne hátráltasson, hanem segítsen, de csontig merültem.
Végül sikerült összeszedni szó szerint a padlóról, abbahagyta a dühöngést, és bement az osztályra, együttműködővé vált.
Jól megölelgettem, mikor eljöttem, és biztosítottam, hogy büszke vagyok rá, és még büszkébb leszek, ha végigcsinálja: magáért, a gyermekéért.

Sajnos nincsenek happy endek.
Niki zárt osztályra került, ott folytatják a kezelését. Csak átmeneti volt az együttműködés, megint dührohama volt szombaton.
Annyira nagyon sajnálom.

Erre írtam, hogy gyorsabb volt a kiáramlás, mint a felépítés, majdnem rajtavesztem.
Most már rendben vagyok, összekaptam magam, de nagyon észen kell lennem.
Hát így.