Ez már a 101.!

Nem akartam már a 100. bejegyzés alkalmával nyígni, de már lehet, mert ez meg a 101.. ;-)
Amúgy semmi extra, csak nehéz a visszaállás a dolgos (muhahaha!) hétköznapokba.

Kedden teljesen zökkenőmentesnek látszott a dolog, de szerdán elgurult a gyógyszerem.
Egyszerűen nem tudom elfogadni, ha egy kliens lekurváz, és mindenféle fenyegetést helyez kilátásba, mert a törvény szerint járok el. Pont, hogy nem ijedek meg (9 év után hagyjuk már!), hanem agresszív leszek, és iszonyatosan fékezni kell magam, hogy le ne szálljak az ő szintjére. Egészen pontosan ez azt jelenti, hogy higgadtan megkérem: távozzon azonnal, és majd akkor beszélünk, ha lecsillapodik, ellenkező esetben rendőrt hívok, majd feljelentem.
Általában eltakarodnak. Bennem meg beszorul a frusztráltság, meg a düh, hogy mit képzel ez magáról, miért kell nekem ezt eltűrni, ilyenek. Hosszú percek kellenek, míg valóban nem érdekel tovább az egész. Nagyon negatív, és energiát elszívó ez.

Aztán -vesztemre- kicsit körbekérdeztem menekült ügyben, mert folyamatosan az arcomba jön hetek óta ez a téma, hát nem kellett volna.
Ráadásul szeptemberben a Rendőrség számít ránk az iskolába nem járó külföldiek felkutatásában, de azt senki nem tudja (még), hogy megtalálás után mifrancot' kell majd pontosan csinálni. "Remek".
Ma reggel meg néztem a Metró újságot, ahol a címlapon egy fotó volt arról, hogy miként másznak át a menekültek a kerítésen, mire valaki elkezdte mondani, hogy mit, meg hogy csinálna velük, és hiába próbáltam neki mondani, hogy a gyűlölködés nem vezet sehová, csak mondta és mondta. Csalódás volt, ahogy az előző napon is valakitől majdnem ugyanez, és nem buta emberekről van szó.
Nekem kiforrott véleményem nincs konkrétan, csak azt érzem, hogy ebből baj lesz, ez így nincs jól. Le kellene mindenkinek nyugodni a p.csába, és konstruktív megoldáson törni a fejeket, főleg azoknak, akiknek ez lenne a feladatuk. És jaj ne már, hogy Hitlert sírjuk vissza a fészen! Most komolyan!

Még az is k.rva megterhelő volt, hogy valaki nekem panaszkodott a féltékeny férjére, aki bekattant, és valaki szerint néha olyan fura a tekintete, hogy attól fél: legyilkolja az egész családot. Nos, ez nem munkahelyi, magán jellegű beszélgetés. Persze azonnal mondtam neki, hogy mik a lehetőségek, de nagyon bennem maradt az egész, hogy megtettem e mindent, elmondtam e mindent, de -nyilván- cselekedni nem tudok más helyett.

Néha iszonyatos súllyal nehezedik rám az élet. Úgy érzem. Ti nem?